Elolvastam azt a levelet amit május másodikán ballagás után kaptam Cicustól. Most érte el azt a hatást amit akkor irt, h nem akar felzaklatni! Egyszerűen olyan állapotba kerültem h teljesen kiborultam és úgy sirtam mint amikor meghallt a Nagymamám. Ez a sirás sajnos olyan volt, amivel valami olyan fontos és értékes dolgot sirat az ember amiért bármit megadna, h újra legyen és tudja h nem lehet. Ezért lesz ennyire keserves mert el kell fogadnia, hogy nincs többé! Lehet ezzel közelebb kerültem ahhoz, h lezárjam ezt a dolgot magamban. Ma irtam neki, h vissza szeretném kapni a könyvemet és válaszólt is kedvesen. Olyan volt mint amikor elsőre irtam neki egy rövidet és Ő válaszólt rá pozitívan. Ezért is mertem kezdeményezni. Most nem irtam vissza, pedig mindennél szivesebben megkérdeztem volna Tőle h mi a helyzet és minden ok, ahogy Ő mondaná:) Akármennyire is haragszom Rá azért, ahogy viselkedett amikor kórházba kerültem, nem tudok Rá haragudni, ez valószínű azért van mert még mindig érzek iránta. Ma a konditeremben mondta az Edzőm Felesége, h tényleg milyen hamar össze szedtem magam kórház után. Bele gondolva, igaza van és megint túl magasra tettem a lécet. Amikor a verseny volt én még akkor 2hete a kórházban feküdtem infúzióval. Két héttel ezek után igy is bekerültem egy felnőtt döntőbe, igaz a szerencse is mellém ált, szval végre el kéne fogadjam, h ez igy is nagy teljesitmény csak túl sokat várok el magamtól. Ami a legjobban bosszant, h mindig akkor történik velem vmi amikor végre jól mennék, ez lehet h sorsszerű? Lehet h nekem vmiért sose fog megadatni h tartósan jólmenjek és felérjek a csúcsra? Mindig csak a hegy közepén leszek és néha látom ahogy a nap rásüt a csúcsra? El kell fogadjam h egy rosszabb időjárás lejjebb sodor, de aztán talpra állok és újra felküzdöm magam és kezdődik elölröl ez az egész?
Megnéztem a Keresztapa trilógiát. Most is rá kellett jönnöm, h az élet nem a pénzről és a hatalomról szól(pedig mindenki ezeket hajszolja), tényleg jó ha ezek megvannak, de a legfontosabb az h legyen valaki aki igazán szeret! Itt erre egy jó idézet amit az elmúlt napokban olvastam: Az ember egy napon rádöbben arra,
hogy az életben igazán semmi sem fontos.
Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás,
csak az, hogy valaki szeresse őt igazán.”
(Goethe)
Ezért fáj Nekem is a szivem mint ahogyan Cicusnak is. Most értettem meg igazán, h miért fáj a szive. Amikor elösször ezt irta nekem, akkor szakitottunk elösször és másnap a suliban festettem a termet, akkor kaptam elösször egy ilyen sms-t Tőle h fáj a szive. Most fogtam fel, h miért. Mi igazán szerettük egymást. Mondhat Ő bármit de akkor is úgy gondolom, hogy megtaláltuk a másikban a másik felünket is és amikor együtt voltunk akkor alkottunk egy egészet! Ezért töltödtünk fel mindig és éreztük jól magunkat. Elhiszem, hogy fontos neki a férje és ezt tiszteletbe kell tartanom. Amiket ir azok közül szelektálnom kell, mert tudnám h forditott helyzetben én is ezt tenném, akármennyire rossz is. Igaza volt abban, h nagyon el voltam foglalva azzal, hogy nekem mennyire szar és eszembe se jutott vagy ha igen akkor nem gondoltam bele h Neki talán mégrosszabb, mert ott kell hagynia engem és közbe vissza kéne találnia a férjéhez. Annyira csodás volt az a kis idő amit együtt tölthettünk, sosem fogom elfelejteni. Abban a szobában tényleg nem számitott a kor, pénz, hatalom és semmi csak mi ketten. Olyan volt mintha belépve abba a szobába kint hagynánk az összes bajunkat és belépnénk kettőnk világába ahol mi szabjuk a szabályokat(kivéve amikor ránk kopogtak:) és boldogok vagyunk. Félek attól amit mondott: h az ember csak egy rövid ideig lehet boldog. Nem akarom h ez igy legyen és csak ennyi. Bár valakinek még ennyi sem jut. Próbálom elfelejteni, de egyszerűen nem megy. Volt most ez a lány, tényleg nagyon rendes és oda meg vissza volt értem. Vele megvolt az h egymásra néztünk és csak vigyorogtunk, de vmi hiányzott, mert én nem voltam érte oda és nem vonzódtam hozzá annyira. Eleinte vonzott, de később sajnos már nem. Az a baj h aranyosnak látom és akit aranyosnak lát az ember abba nem lesz sose szerelmes. Tegnap bementem hozzá, elég közömbös volt. Mondtam neki h látom döntött és h én is gondolkodtam ezen sokat és legyen ennyi. Láttam rajta h azért rosszul esett a döntésem és miután eljöttem egyből elkezdett bántani. Irtam neki h én még nem vagyok túl Cicuson. Aztán erre irta a legbántóbbat, h fussak vissza hozzá, mert megérdemeljük egymást. Ez azért fájt, de látszik h Ő nem elég inteligens ehhez h felfogja és megértse, bár lehet ehhez senki sem az. Meg nem is tudja a teljes történetet csak pár morzsát és ebből következtet. Ez volt a második eset, h én dobtam ki valakit, vagyis inkább rajtam múlt h lesz-e folytatás vagy sem. Ami a legrosszabb emlék és úgylátszik ez kisért, mert tavaj ősszel is megtörtént ez velem csak akkor Szandy miatt. Most is lefeküdtünk és mitán félálomba voltam elkezdem álmodni Cicusról meg a férjéről. Azért az az iskolai eset a verseny előtt elég rendesen felkavart és úgylátszik tudat alatt jó mélyen bennem maradt, mert álmomban azt a képet láttam. Félek a találkozásunktól, de leginkább magamtól h megbirom-e állni azt újra beszélgessünk. Most is az van bennem h felmegyek miközben felajánlotta h lehozza. Itt is úgyérzem bárhogy döntök rossz lesz, valahogy le kéne magamba zárni ezt a dolgot.... csak annyira nehéz és fájdalmas, de az idő majd segit és akkor már csak a szépre és a jóra akarok emlékezni:)))
